A miocén kor lezárultával, a pliocénban, majd a földtörténeti negyedkorban megkezdődött a főváros környéke mai képének kialakulása. Ekkor már a felszín közeli, és a légköri folyamatok (vízfolyások, szél, csapadék) is szerepet játszottak a felszín alakulásában.

A főváros déli-délnyugati határának táját több kisebb egységre oszthatjuk (Tétényi-fennsík, Budaörsi és Zsámbéki medence, Sóskúti-fennsík), de mind geológiai jellemzőik, mind az emberi történelemben játszott szerepük egymáshoz kapcsolja őket.

Ez a vidék, a budai hegyek lábánál elterülő alacsonyabb dombság és az azt határoló Duna-part ősidők óta lakott volt.

A mai Budafok térségét szoros kapcsolat fűzte a mögötte húzódó területekhez. A Zsámbéki-medence, a sóskúti fennsík lakói itt érték el a Duna vonalát, már az ókorban is itt kapcsolódtak össze a völgyek mentén a Dunára lefutó utak.

A középkorban királyi birtokok és szabad városok váltották egymást e tájon, a lakosság - közel az ország fővárosához - viszonylagos jólétben élhetett. Igen nagy volt az egyház szerepe ebben, a különféle rendek, az egyházi birtokok biztosították a folyamatos gazdasági életet, melynek fontos része volt az igen elterjedt szőlőkultúra, bortermelés is.

Az itt található településeken, illetve a pesti oldalon, Kőbányán már a török előtt is nagy területeken termeltek szőlőt, melyhez természetesen kapcsolódott a pincék kialakítása - mint mindenhol máshol az országban.

A pincék haszna nem csak a bortárolásban nyilvánult meg. Régészeti kutatások bizonyítják, hogy Budafok elődjének, Csót (Csút) falunak házai kőből épültek. Ez azt jelenti, hogy már minden bizonnyal ebben az időszakban is bányászták a térség jól fejthető szarmata mészkövét.

A török megszállás szinte majdnem teljesen pusztává tette a vidéket. Azok a falvak, melyekben még maradt élet a százötven éves török uralom idején, az 1680-as években épp az ország töröktől való visszafoglalását nem élték túl - a felvonuló vegyes nemzetiségű seregek szinte letarolták, a földdel egyenlővé tették őket.

A főváros környékén alig egy-két magyar falu marad (Tök, Páty, Tinnye, Bia), a többit német földről érkezett telepesek élesztik újjá. Budakeszi, Budaörs, Diósd, Budafok egy másik, már újkori dúlás - a második világháború - végéig jelentős német, sváb nemzetiséggel rendelkező településsé fejlődik.

És e lakók is szinte azonnal felfrissítik eleik fontos gazdasági tevékenységét - újra ültetik a szőlőket, újabb és újabb pincéket vájnak a hegyek gyomrába.

Budaörs Kőhegye, a pátyi pincehegy, Diósdon a Szidónia völgy, és nem utolsó sorban a Duna mellett húzódó Budafok-Tétény település-együttese az emberkéz által vájt pincék százait rejti.

De a szarmata mészkőbe rejtett pincékkel találkozhatunk a pesti oldalon, Kőbányán is: a mai Óhegy, Újhegy környékén a XIX. század közepéig jelentős szőlőtáblák voltak.

A pincék kialakítása közben nyert követ minden településen felhasználják építőkőnek. A frissen kialakított pincejáratokba pincészetek települnek, a Buda környéki szőlő feldolgozása, érlelése folyik bennük.

Ezt a folyamatot csak időlegesen akasztja meg az 1860-as években kitört filoxéra járvány. A nyugatabbra eső településeken - Tök, Páty stb. - maga a szőlőtermesztés éled újra, Budafokon, Tétényben és a pesti oldalon, Kőbányán azonban - a kitűnő természetföldrajzi adottságoknak és a gazdasági kényszereknek köszönhetően - a bortárolás, a borkereskedelem fejlődik napjainkig vezető gazdasági ágazattá. Ekkor már pincék százai húzódnak Kőbánya, a dél-budai városrész alatt több kilométeres hosszban.

E folyamatot erősíti az egyre épülő Főváros kőéhsége: bérpaloták és közintézmények százai épülnek a Budafokon, Kőbányán nyert építőkőből.

A budafok-tétényi barlanglakások kialakulásának folyamata követhető talán a legjobban hazai hasonló építmények közül.

Ennek nem csak az az oka, hogy a fővároshoz közel esnek - és ezért többet foglalkoztak a híradások velük. Létük különlegességét az adja, hogy a természeti erők és a gazdasági tényezők közül többnek olyan szerencsés (vagy alkalmasint szerencsétlen) összejátszása vezetett kialakulásukhoz, mely sehol máshol nem tárható fel ilyen részletesen.

A természeti tényezők közül elsődlegesen a már ismertetett kőzetviszonyok emelendők ki: a jól faragható, viszonylag könnyen bányászható, ugyanakkor építési célokra igen megfelelő építőkövek megléte.

A település természetföldrajzi szempontból ideális helyen, a főváros budai oldalának déli kijáratánál fekszik, tulajdonképpen az egyetlen olyan útvonal mentén, mely a hegyvidék és a Duna vonala közé szorulva átjárást biztosít dél felé. A korszerű közlekedési eszközök megjelenéséig, az állati erővel vontatott járművek idején igen lényeges volt, hogy ne olyan úton kelljen átkelni az utazóknak, árut szállítóknak, mely a magas fennsíkon vezet keresztül.

Fontos szerepet játszott a pincelakások létrejöttében - és egész Budafok fejlődésében -, hogy a XIX. század végén nagy tömegben jelennek meg az olcsó munkaerőt adó kétkezi munkások, nincstelenek, kik a közeli fővárosban és a régen Promontornak, majd Budafoknak nevezett településen életre kelő iparban kerestek megélhetést. Az első igazán ipari üzemnek nevezhető létesítmények éppen a kőbányák voltak e vidéken. 1880-ra a városrész lakossága megtízszereződött az egy évszázaddal korábbihoz képest.

Egy kevésbé ismert tényező is hozzájárult a hatalmas barlangrendszerek, pincerendszerek kialakulásához. A XIX. század végére a fővárosi hatóság akkora mértékben megemelte az élvezeti cikkekre (elsősorban a szeszesitalokra) kirótt hatósági adókat, hogy ennek hatására az ezek kereskedelmével foglalkozó vállalkozások inkább a székesfőváros határán kívül, de ahhoz közel igyekeztek megtelepedni. Ebben az időben Budapest jóval kisebb közigazgatási területtel rendelkezett - ne feledjük, a mai külső kerületek mindegyike még külön községnek, városnak számított. A kereskedők hát Budafokra, Kőbányára telepítették raktáraikat - a pincék itt is, ott is adottak voltak - ez aztán a mai napig kiható gazdasági arculatot adott e városrészeknek.

A gazdasági növekedéssel együtt szaporodtak a barlanglakások is. Budafokon a helyi elöljáróság már 1897-ben rendeletet hozott, amely megtiltja új "kőházak" - azaz a barlanglakások - építését: de a rendeletnek semmilyen foganatja nincs.

A budafok-tétényi barlanglakások szaporodásának ütemét egy számsor jellemzi: ezek száma Budafokon 1790-ben nagyjából 40 darab, 1830-ban 120, 1870-ben 260, 1931-ban 500, de még 1947-ben is 300 darab volt. Ugyanekkor a szomszédos Nagytétényben, Budatétényben 112 darab barlanglakást mértek fel.