"Többnyire az ablak mellett helyezik el az ólat, az ablak alatt az állatok itatóját vájják, a szűk portán ezenkívül trágya és szemét van felhalmozva, melyet csak időnként hordanak ki, így a tüzelőfát részben az udvaron, s főleg a szoba, vagy konyha folytatását képező kamrában halmozzák fel. Egy-egy telek nagysága 10-70 négyszögöl. A kerítés a sziklából vájt téglából készült. Sok helyen nincsen udvar sem, egyenesen az utcáról jutni a lakóházba. A lakások emeletszerűen épülnek a domboldalban, az alsó lakás kéménye a felette lévő udvarára, vagy a mellé nyílik. Árnyékszék nincsen, szükségleteiket legjobb esetben az udvaron lévő trágyadombon végzik el, ha pedig udvar nincsen, úgy egyszerűen a házak előtt.

Ilyen helyeken a trágya és a szemét is az útszélre van kidobálva, amit azután az eső magával sodor a lenti portákra.

...

Fűtőanyagot a barlang lakói nem vásárolnak, ez nem is áll módjukban, mert keresetük a létminimumot sem éri el. Az erdőről hozott gallyakkal melegítenek. A barlanglakás nyáron hűvös, télen meleg és állandó a páraképződés. Így az időnként hozott száraz gally, a leghidegebb télben is elegendő, s főleg csak főzéshez használják.

...

A barlanglakók kivétel nélkül napszámos és summásmunkások, vagyontalanok... Igen kevés azoknak a száma, akik egy-két kat. hold földdel rendelkeznek, mely örökség útján szállott rájuk. Keresetük állandó és nagyon szorgalmas munka mellett évi 300 Pengő maximálisan. Ezt a maximumot csak igen kevesen érik el. Egyes községekben a nagybirtokon, vagy kisbirtokosoknál szerződnek le aratásra, őszi, tavaszi munkára, vagy állandóan szerződött cselédek; másutt főleg szőlőmunkával foglalkoznak, azonkívül alkalmi és ínségmunkát végeznek.

Munkaalkalmak: minden hegyvidéki községben a favágás, mely azonban csak 6-8 héten keresztül folyik és 40-50 egyént foglalkoztat napi 1.20 Pengő keresettel.

Életmódjuk primitív, s tisztán napi szükségleteik előállítására szorítkozik. A nappal kelnek és feküsznek takarékosság szempontjából. Napi hygiénéjüknél is a takarékosság a fő szempont a munkát illetőleg, mert a vízellátás fáradságos és nehézkes.

Az egészségi viszonyok a felnőtteknél majdnem kifogástalanok, télen-nyáron sokat tartózkodnak szabad levegőn. A gyermekek azonban csak nyáron vannak szabadban, de akkor is gyakran zárják őket a lakásba, amíg a szülők munkán vannak...

 Táplálkozásuk nem kielégítő, különösen nyáron, amikor a szülők évi szükségleteik megszerzése miatt a nap legnagyobb részét lakásuktól távol, munkában töltik el s nem érnek rá főzni... A szabadba kiengedni felügyelet nélkül a gyerekeket nem lehet, mert a meredek partokon életük is veszélyben forog..."

A beszámoló két falut külön is kiemel, bemutatva egy-egy barlanglakó családot.

Az emberi természet a barlanglakók között se más, mint a rendes, fennálló épületek népe között. Vannak barlangtelepek, ahol segítik, támogatják egymást az ottlakók, ritkábban ellenségei, rosszakarói egymásnak. A gyerekekre – ha szükséges – valamelyik szomszéd mindig figyel, vigyáz: Egymás ajtóit is szemmel tartják, bár betörők ritkán fordulnak meg a barlanglakások között – tudják ők is, hogy a nincsből nem lehet elvenni.

Ezekben az években születnek meg azok az írások, melyek felhívják a nagyközönség figyelmét a barlangokban élők kilátástalan, nem ritkán tragikus sorsára. Jobbára a szenzációt kereső újságok oldalait töltik meg a barlanglakókról, az "őskori viszonyok" között élőkről szóló hírek, ritkán találkozunk mélyebb, a problémákat igazán feltáró írásokkal.

Ezek közül egyet ismerjünk meg, mely a miskolci Danyi völgyben lakók életéről szól:

Leülök és nézem a "szoba" bútorzatát: az alacsony, öreg ágyat a szalmazsákkal, a kijárat mellett kis kályha áll. Az "ablak" mellett az asztal. A sziklába vájt "ablak" pótolja a szekrényt. ...- Mióta élnek itt, a Danyiban? - kérdem szorongva.
- Amióta világ a világ. Én húsz éve. Alja élet ez - motyogja vendéglátóm és sír.
- Ne sírj. A nagyságos úr segíteni jött - mondja az öregasszony a küszöbön.
Újra megmagyarázom: talán megütöm a hatóság szívét, ha megírom egy újságban, hogyan is él a Danyi-völgyben, öt percnyire a gazdag Miskolctól száz család, a hegybe vájt sziklákban, sötétségben, nedvességben...
Az üregben, a mennyezet alatt spárga feszül. A spárga a ruhásszekrény. A ruhán a penész zöldes színe ül. A penészé, amely lassan rárakódik az üreglakókra...

Ezt a "lakást" 1919-ben vették ötszáz koronáért. Négyen laknak itt. A férje napszámba jár. Ha van munka.

...A gyárista napszámos a gyárban, a diósgyőri vasgyárban... Annak jó. És boldog a felesége, hogy ilyen ura van... A gyáristák adófizetők, és a barlanghelyért nyolc pengő adót fizetnek egy hónapban a városnak. A gyárista arisztokrata a Danyiban. A gyáristák olvasni is tudnak. A gyáristák nem isznak. A gyáristák vasárnap délelőtt harmonikáznak, és bejárnak a városba. A gyárista... a gyárista csak addig gyárista, amíg ki nem teszik a szűrét a gyárból. Akkor viszont visszaesik a köznép sorába. Állandó gyárista egy sincs. Nincs, nincs igazság a földön, mert a gyárossal is így kéne tenni, mint a gyáristával: hogy nagyon el ne bízza magát...
 (Gergely Sándor: Boldogok a gyáristák – 1928)

A barlanglakók életéről kevés valósághű, az okokat is feltáró írás jelenik meg az évtizedek során. Közülük is kiemelkedik az e könyv lapjain már többször említett szociográfia, Szabó Zoltán Cifra nyomorúság című műve.

Az 1930-as évek közepén írott könyv megjelenéséig az ország közvéleménye szinte semmit sem tud arról, hogy az Alföld és Bükk találkozásánál is ezrek élnek a budafokiéhoz hasonló körülmények között. Bár Herman Ottó a század első éveiben bejárja a vidéket, feljegyzéseket, rajzokat is készít az ostorosi, siroki, andornaki barlanglakásokról, nem kel hírük ezeknek az építményeknek. Ahogy az előző században Rómer Flóris, úgy e században a budafoki barlanglakásokról megjelent írások szerzői sem említik a bükk-alji barlanglakásokat, barlanglakókat.

Az 1912-ben született Szabó Zoltán a két világháború közötti hazai szociográfiai irodalom legnagyobb hatású műveit alkotta meg az 1930-as évek elején, közepén végzett vizsgálatai nyomán.

Az elsőként megjelent "Tardi helyzet" a Mezőkövesdtől északra meghúzódó matyó falu népének sorsán keresztül mutatja be a korabeli szegénység legmélyebb rétegeit – előtte senki nem beszélt még ilyen nyíltan a szegénységről, ennyire feltárva a kor nincstelenjeinek sorsát.

1938-ban követte e könyvet a Cifra nyomorúság című, melyben az észak-magyarországi térségben lakók helyzetét írja le az előbbinél még magasabb színvonalon, a rejtett és nyílt összefüggések, az okok és okozatok feltárásával.

Az utána következőknek példát mutató tudományossággal megírt könyve nem leplezve szubjektív véleményét sem, mélyen feltárja a nincstelen paraszti réteg állapotát, helyzetét, és bemutatja menekülési szándékát, a félig már munkássá válás – de a falusi értékek megőrzését is még vállaló – fokozatait.

A könyv külön fejezetet szentel a legszegényebb néprétegek legalsó kasztjának, a bükk-alján található barlanglakóknak.

Szabó helyszíni vizsgálataikor ismerte a Zöld Kereszt Egészségvédő Mozgalom folyóiratában megjelent – és a fentebb már részletesen ismertetett – tanulmányt, de ő az, aki ez alapján és a falvakban tapasztaltak alapján levonja a hosszú ideig ható következtetéseket, és felnyitja a kor emberinek szemét.

Könyvében találjuk meg azt a két mondatot, melyek örökérvényűen jellemzik a barlanglakók helyét a világban: "Arról, hogy e nép e tájon nem tudott előjönni a barlangokból, tulajdonképpen a táj és a történelem szól. A táj adott arra alkalmat ennek a népnek, hogy a barlangokba húzódjék, a történelem pedig nem adott alkalmat, hogy kihúzódjon belőlük..."

A három nagy barlanglakásos vidéken, de még jó néhány más településen még a 60-as, 70-es években is laktak barlanglakók. A Főváros közelében Százhalombattán, Érden készültek fotók a nyolcvanas években még meglévő barlanglakásokról, de a pátyi pincehegy – korábban már említett – lakóiról sem szabad elfelejtkeznünk. Érdemes felidéznünk Andrásfalvy Bertalan szavait életkörülményeikről, mert jól jellemzi a kor barlanglakóit azokon a településeken, melyek barlanglakásai nem kaptak oly nagy hírverést.

Küzdelem a barlanglakások megszüntetéséért.

A XIX-XX. század fordulójától számos helyén az országnak megkezdődött az illetékes hatóságok, a más emberek sorsát szívükön viselők harca a barlanglakások felszámolása érdekében. Ez a harc azonban sokáig, nagyon sokáig a barlanglakók győzelmét hozta.

Nem véletlen, hogy épp ebben az időben kezdenek nagyon komoly ellenségei lenni a barlanglakásoknak, lakóiknak.

Ekkor kezd ugyanis a földalatti hajlékok száma szaporodni, nem egy helyen ijesztő méreteket ölteni. Egyre többen költöznek be a föld alá, elsősorban a maga szegényeit egyébként is nehezen elviselő, és eltartani nem nagyon tudó nagyvárosok környékén.

A nyomor egyre nagyobb lesz, és már nem csak az adott környék problémájává válik, de országos viharokat is ver egy-egy komolyabb probléma felmerülése.

Pálvölgyi Márta a Valóság 1976. évi 4. számában számol be a város pereméről a város "peremére", azaz a sorlakásos lakótelepekre beköltöztetett barlanglakókról.

Szekszárdon az MKP községpolitikai tervezete már 1946-ban  keményen fellép a Benedek szurdik, a Szűcsény szurdik barlanglakásaival szemben: "... szégyenfoltja a városnak, azonkívül az ott lakók magatartása, életmódja állandó veszélyt jelent a környékbeli gazdáknak, a Benedek szurdik melegágya a prostitúciónak..."

A háborút követően kísérleteztek barlanglakóknak a volt csendőrlaktanyába, a kitelepített kakasdi svábok lakásaiba való betelepítésével is – eredménytelenül.

Pálvölgyi rámutat, hogy alapvetően a szurdiklakók életmódja teszi lehetetlenné a hathatós intézkedéseket: egyik részük – az asszonyok – kimozdíthatatlanok, másik részük, azok, akiknél bizonytalan, miből is, hogyan élnek meg éppen állandó mozgásukkal, vándorlássukkal válnak megfoghatatlanná.

A szekszárdi tanács végül 1962-ben tesz pontot az ügyre. Adminisztratív úton kiköltöztetik a szurdiklakókat, és hogy ne legyen módjuk visszaköltözni, drasztikus lépésre szánják el magukat: az üres barlanglakásokat egészen egyszerűen berobbantják, méghozzá a munkásőrség gyakorlatainak keretében.

De még 1976-ban (ekkor két család) és jóval később is megtalálhatók barlanglakók a város környéki löszfalakban.

Az új sorházi lakásokat a szurdikokból kiköltöztetetteknek építették, de 1973-ban mégiscsak 14-en vallották magukat egykori szurdiklakónak. Mi történhetett?

Néhányan szégyellnivalónak találták múltjukat, de számosan visszaköltöztek a szurdikba, vagy a városkörnyéki likvágásra alkalmas mélyutak környékére.

A kutatást végzők megállapítják, hogy még azok is, akik sorházakba kerültek, nem voltak képesek szakítani életmódjukkal. Ez főleg a munkalehetőség, munkavállalás aspektusából igaz: "... a szurdiklakónak azért kell egy bizonyos életformát választani, mert a szurdikban lakik, és a társadalomban vannak olyan pályák, melyeket kizárólag a szurdiki emberek töltenek be..."

A helyzet, amint látjuk az évszázadok során semmit nem változott.

A kisebb településeken nem sokat foglalkoztak a pincelakásokkal, barlanglakásokkal.

Az élet ezeken a helyeken megoldani látszik a problémát az ötvenes-hatvanas években. A vitathatatlan gazdasági fejlődés, a magyar vidéki népesség addig soha nem látott életmódbéli változása magával hozta e lakások kiürülését, megszűnését.

A Bükk-alját kivéve csak néhány településen hallunk egy-két lakott barlanglakásról – például a főváros környékén, vagy a tolnai dombság halmai között –, de mivel ezek nem jelentenek problémát, nem merül fel az intézményes megszüntetésük ügye. A 60-as évek közepére, a 70-es évek elejére megszűnnek ezek a lakások – sok helyen manapság már nem is tudnak arról az adott településen lakók arról, hogy falujukban egykor barlangokban laktak emberek.

A barlanglakások a magyar művészetekben

Feltétlenül szólnunk kell néhány szót egy érdekes jelenségről. A magyarországi barlanglakók élete annyira háttérbe szorult, ezek az emberek olyan mélyen voltak, hogy – minden tragédiájuk, vagy éppen életmódjuk minden egzotikuma ellenére – nem nagyon jelentek meg irodalmunkban, művészetünkben. A már többször idézett szociológiákon túl alig féltucatnyi író említi meg őket műveiben. Tömörkény István egy színművet írt "Barlanglakók" címmel, Illyés Gyula visszaemlékezései között találunk pár sort az ozorai barlanglakókról, rajtuk kívül Mészöly Miklós és Babits Mihály, Szekszárd két kiemelkedő lírikusa tesz említést ezen elesett emberekről.

Babits így ír a Halálfiaiban: "A löszfalban vájt likpincék valóságos barlanglakásokká váltak. Szegény emberek, kiknek vagyonát megette a filoxéra, hogy házuk ráment, itt húzódtak meg a senki tanyáján, nyáron napszámba járva, télen venyigével fűtve a nedves barlangot, pusztítva a betegségektől, de megtűrve a tehetetlen hatóságoktól..."

A napjainkban méltatlanul elfeledett Tömörkény István egyfelvonásos darabja, a "Barlanglakók"-nak helyszíne nem csak egy érdekes díszlet, a történet, a szereplők jellemzése és tulajdonságai azt jelzik, hogy az író valóban ismerte az ilyen lakásokban lakók világát.

Érdekes adalék, hogy az 1911-ben megjelent rövid színmű egyike volt azon irodalmi alkotásoknak, melyet a  meginduló magyar filmgyártás megfilmesített. Az 1913-ban készült némafilmet nem máshol forgatták, mint az egri barlanglakások között...

A festőművészek ritkán találták meg a barlanglakásokat, a XIX. században Keleti Gusztáv, Mednyánszky László ábrázolta egy-egy művén a gellérthegyi, budafoki barlangokat és lakóit, rajtuk kívül Cholnoky Jenő tihanyi remetelakot ábrázoló festménye lelhető fel (ez utóbbi a Magyar Földrajzi Múzeum kiállításán tekinthető meg Érden).

A két háború között és a XX. század második felében a szociofotós alkotók némelyike készített ugyan egy-egy fotót a barlanglakások elesettjeiről, de érthetetlen módon számukra sem volt ez a téma annyira fontos. Napjainkra inkább csak a szenzációt kereső újságírók cikkei mellett lelhetünk fel néhány fotót barlanglakásokról, barlanglakókról – de ezek már nem a húszas-harmincas évek mindent feltáró szociofotói.

Joggal merülhet fel a kérdés, végül is hány barlanglakás létezett hazánkban az elmúlt évszázadok során, mekkora volt az a lakosságszám, amely ezekben a földalatti hajlékokban húzta meg magát.

A korábban említett statisztikai problémák mellett nem utolsó sorban a téma feldolgozatlanságában, valamint abban lelhető fel e fontos adat hiányának oka, hogy szinte semelyik korban nem tartották arra méltónak az illetékesek és a különféle szaktudományok képviselői az ilyen hajlékokkal való törődést, foglalkozást.

A visszaemlékezések, a fellelt dokumentumok, szakirodalom alapján az itt megtekinthető összesítésben megkíséreltem összefoglalni a jól azonosítható adatokat, melyek mindenképpen sok tanulságot mutatnak a mai kor számára.

Epilógus:

A fejezetet olvasva az érdeklődőnek hiányérzete támadhat, mert nem került bemutatásra a napjaikban is még a föld alatt élők sorsa, élete. Nem véletlen ez, amiért a szerző magyarázattal tartozik.

A ma barlanglakásokban élők – ritka kivétellel – nem dicsőségként, mutogatnivaló tettként élik meg helyzetüket. Lakhelyeik, körülményeik – akárcsak száz vagy kétszáz évvel ezelőtt – a mai Magyarországon az elesett rétegek között is a legszegényebbek közé sorolja be őket, amiért sokan úgy érzik, alig helyezkednek el magasabb szinten, mint a már mindenhol megtalálható hajléktalanok.

Sorsukról – ritka kivétellel – nem maguk döntöttek, az elmúlt évek gazdasági-társadalmi változásai is erősen közrejátszottak abban, hogy életüket ilyen keretek között kell leélniük.

E könyv a barlanglakásokról szól, nem szociográfiai ihletésű – a szerzőnek nincsenek is meg ehhez a képességei. Ezért a ma a föld alatt lakók életének bemutatása nem lehetne sem színvonalában, sem szakmaiságában megfelelő.

De van egy másik szempont is: a ma barlangban lakók az elmúlt másfél évtized alatt számos esetben váltak a híradások szereplőivé oly módon, melyből ők maguk nem igazán kértek. Megérthető, elfogadható az az igényük, hogy ne zavarják életüket, ha segíteni nem tud az ember, legalább ne ártson.

Kutatásaim során sok helyen számos, a barlanglakásokat egykor és most használó emberrel váltottam szót, de meggyőződésem, hogy úgy teszek velük jót, ha a mai helyzetet nem tárom fel, nem írom le.

Ez sokkal inkább azokra a humán ismeretekkel rendelkező szakemberekre vár, akik erre alkalmasak.

Mindemellett köszönettel és hálával tartozom nekik, mert életüket, hajlékaikat megmutatva, történeteiket elmesélve sokat segítettek e könyv megalkotásában.

De hogy az olvasó kíváncsiságát is kielégítsem, e helyütt szeretném ajánlani Horváth Kata  Bükk-alján végzett – már többször idézett – munkájának összefoglalását. A műben a mai barlanglakók élete pontosan, éles szemmel és empátiával került feldolgozásra, bemutatásra.

Horváth Kata munkatársaival – nagy nehézségek árán, hosszas ismerkedés, a lakók bizalmába kerülés révén – nagy ívű dolgozatot készített az egyik bükk-alji falu cigányairól. A telep "vezetőjének" segítségével több hónapra beköltözött a barlanglakások közül egybe és testközelből, nagyszerű szavakkal tárja elénk az ott élők mindennapjait. Beszél – beszélteti őket – a miértekről, a hogyanokról, és anélkül, hogy közvetlen szavakkal állást foglalna, mindent megad ahhoz, hogy megértsük és elfogadhassuk az általa "Gömbalja" néven nevezett település barlanglakóinak helyzetét.